A névtelen lány a liliomok kertjében

I.

A sápadt ujjak óvatosan hajtogatták szét a levelet.
Szép, merített papirosra írott meghívólevél volt, már-már versbe szedett gondolatmenettel.

A sötét csuklyába öltözött alak figyelmesen olvasta a sorokat - melyek végén nem volt aláírás. Az alak figyelmesen bólintott - úgy tűnt, hozzászokott már ahhoz, hogy alkalmanként ilyen leveleket kap. Nem gyakori, de nem is szokatlan.
A legtöbben nem hívják, nem várják őt. Úgy tesznek, mintha nem is létezne.
Változatos neveken említik - mintha ugyan ezzel távoltarthatnák, vagy valami mássá tehetnék, mint ami valójában.
Még azok is, akik - mint ez a levélíró is - hívják, várják őt - nos, rendszerint őket is a félreismerés sarkallja erre. Olyan képességeket, hatalmat tulajdonítanak neki, aminőkkel valójában nem büszkélkedhet (már amennyire az ő esetében a büszkélkedés fogalma egyáltalán felmerülhet.)
Ez a meghívó, mi tagadás, sajátságos. Írója mintha személyesen ismerné őt; mintha nemcsak ő, a sápadt, csuklyás alak tudna mindent a levélíróról. Mintha maga a levélíró is tudna őróla egyet s mást.


Méltóságteljesen felállt, átvonult a nagyobb terembe, amelynek mennyezete a semmibe veszett.
Alig néhány percnyi keresgélés után meg is találta a homokórát.
Ezen sem volt név, miként a levél végén sem.

Mindent összevetve, érdekes találkozás lesz - gondolta a fekete csuklyás alak. A köpönyegébe rejtette a homokórát, kesztyűt húzott, és kilépett a házból.

II.

A lány, akinek nem volt neve, éppen abban a pillanatban rogyott össze, amikor látogatója megérkezett.

A fekete csuklyás alak - kesztyűs kezét kinyújtva - felsegítette. Halkan megkérdezte tőle: komolyan gondolta ezt a meghívót? Miért?

"Nekem sincsen nevem. Mióta az eszemet tudom, mindenféle neveken említenek, amelyek csak utalnak arra, ki vagyok.
Engem sem láttak soha szívesen. Nem is hívtak sehová. Nem ismertek. Nem akartak ismerni. Mintha valami kártékony és félelmetes lennék. Holott soha, senkinek nem akartam rosszat.
Ezért hívtalak, hogy gyere el és vigyél magaddal. Azt hiszem, kicsit már most is olyan vagyok, mint te. És szeretnék egészen olyan lenni! Ha módodban áll, kérlek, kérlek, tegyél teljesen olyanná, mint amilyen te magad vagy! Nem egyszerűen csak arra vágyok, hogy elvigyél innen - ahol csak fölösleges vagy kártékony a jelenlétem. Tudod, képes vagyok egynéhány dologra, amelyeknek itt nem veszem valami sok hasznát. Nálad talán helyet, hasznot találhatna mindez..."

Kérdően nézett a sápadt alakra, akinek nagy, hideg hüllőszemei nem árultak el semmi egyebet, mint figyelmet és töprengést. Egyszer sem szólt közbe, csak bólogatott - majd néhány perc csend után elővette a homokórát.

"Nézd csak - miközben ideértem, a homokórád felborult. Mióta megjöttem, nem mozdult a homok sem egyik, sem másik irányban, látod? A felső részben még van néhány szemcse. Megfordítsam? Vagy hagyjam leperegni?"
Svéd kiejtéssel beszélt, ami még ebben a helyzetben is kissé mókásnak hatott.
"Az a kivételes helyzet állt elő, hogy dönthetsz" - adta a lány kezébe a homokórát. - "Rajtad áll, merre fordítod el" - tette hozzá.
A lány - kissé még mindig gyengén a zuhanástól - kiejtette a homokórát az ujjai közül.

Az üveg fedele levált, nagy koppanással ért földet.
A benne lévő homok az utolsó szemcséig kiömlött - egy hirtelen jött széllökés magával vitte a padlón szétterülő homokot.

A csuklyás alak felvette a padlóról az épen maradt üveget és visszatette rá az elgurult fedelet.
"Valóban, sok szempontból hasonlítunk - és most már ebben is" - teliholdra emlékeztető arcán halvány mosoly suhant át. "- Az enyémben sincsen homok."
"Kiömlött?"
"Nem. Soha nem is volt benne. Hanem, ezzel a véletlennel most azt mondtad: velem jössz".

III.

A csuklyás alak kiejtésének hallatán, egyáltalán nem volt meglepő, hogy a ház, ahová a lányt magával vitte, egy régimódi svéd udvarház. Vidéken sok helyütt lehet ilyen házakat látni: sötétbarna, csaknem fekete falakkal és fehér ajtókkal-ablakkeretekkel. Az idő múlása mindig érezhető ezeken az épületeken - de a tartósságuk is.

Az udvarháznak csak a főépülete tűnt lakottnak.
A ház előtti kert kissé elvadult. Örökzöldek - fenyők és tiszafák is nőttek; minden más, nem-örökzöld fa holtan, leveleit veszítve, csupaszon állt - egy nyár végi napon.
A virágok közül főként a liliomok vadultak ki. Százával nőttek és virultak - fehéren és sárgásfehéren ontották illatukat - zsongító, kábító illat. Halálos illat.
Egy romantikus legendára emlékeztet, a századelőről: egy fiatal lány, akit máshoz akartak feleségül adni, mint akit szeretett, az eljegyzés előtti estén telerakta liliomokkal a szobáját, és halálos álomba merült, semmint hogy hűtlen legyen a szerelméhez.
Ezt a tömény liliomillatot érezve, a név nélküli lány már kész volt elfogadni ennek a történetnek valóságtartalmát.

A rózsák is mind fehérek vagy viaszos sárgák. Nincs illatuk.
A név nélküli lány érzékeny orra megismerte volna még a tömény liliomillatba vegyülő rózsaillatot is, de egészen határozottan érezte: ezek a rózsák nem illatoznak. Eszébe jutott az a régi babona, amely szerint azoknak a rózsáknak, amelyek halottak felett, vagy kígyófészekben nyílnak, nincs illatuk.
A csuklyás alak ismét nyomatékosan figyelmeztette: "jól gondold meg. Ha tényleg az enyém akarsz lenni, többé nincs visszatérés. Nem kaphatsz többé emberi életet, nem mehetsz a túlvilágra, és nem is születhetsz újjá. Kapuőr leszel, mint én, anélkül, hogy bejárásod volna a kapukon túlra. A feladatod is csak annyi lehet, hogy a megfelelő kapukhoz kíséred őket a megfelelő időpontokban. Találsz-e magadban elég alázatot ehhez?"
A név nélküli lány némán bólintott.


"Ha a válaszod igen, és még mindig igen - néhány változást tapasztalsz majd magadon. Ezeket azért, hogy a feladatot könnyűszerrel teljesíthesd" - folytatta a csuklyás alak. Hidegnek, érzelemmentesnek tűnt ugyan, de néha-néha átsuhant egy halvány, alig észlelhető figyelmesség az arcán. Hüllőszemeiben az érdeklődés, a törődés halvány jele vált láthatóvá egy pillanatra, amint megkérdezte:
"Fel vagy készülve az időtlenségre?"
A lány - a tömény liliomillattól már erősen kábán - zavart mosollyal válaszolt: igen.
A csuklyás alak válaszmosolyában nem volt zavartság.
"Rendben. Legfeljebb megtanítalak sakkozni. Rá fogunk érni" - jegyezte meg.
A lány - továbbra is zavarban - lesütötte a szemét.
"Akkor hát gyere" - szólt a csuklyás alak. A lány közelebb lépett hozzá, a csuklyás alak pedig átölelte, köpenyét gyengéden borítva köré.

* * *

A Halál ölelése hideg és nyugodt. Időtlen. Egyáltalán nem sötét. Egyáltalán nem erőszakos. A név nélküli lány utolsó érzéseinek egyike ez volt: az öleléstől ő maga is hideggé és dermedtté vált. Ezután már nem volt több érzés. A Halál mélyen a szemébe nézett - figyelmesen, szuggesztíven.
Egy esetleges szemlélő - tévesen - holmi szerelmi jelenetnek vélte volna a látványt. Közelebbről minden bizonnyal látni lehetett volna: a Halál nem érzelmekkel telve figyelte a lányt, hanem azt nézte, hogyan válik az ő tekintete is rideggé, élettelenné.
Gyorsabban zajlott, mint ahogyan a lány várta volna. Nem érzett semmit. Szó szerint semmit. Akkor sem, amikor a Halál - kesztyűjét levéve - végigsimított az arcán. Egyedül az volt furcsa, hogy a liliomok okozta kábaság eltűnt. Az illat továbbra is jelen volt, de a révület elmúlt.
A Halál megjegyezte: "nézd csak, most már pont olyan sápadt és vértelen vagy, mint én."

A név nélküli lány ekkor körülnézett, és észrevette: a közvetlenül körülötte lévő virágok átváltoztak illatukat vesztett, égővörös tűzliliomokká.

IV.

A Halál háza egyáltalán nem különleges. Kicsit régimódi, érezni az idő múlásának aromáját a tárgyakban. Egyedül az furcsa, hogy semmi furcsa nincs benne. Az ember homokórákat, ingákat meg koponyákat várna, de... semmi különös nincsen, hacsak az nem, hogy a beeső napfény valahogy különös kontrasztot ad a benti mozdulatlansággal.
A Halál betessékelte a lányt - igen, ebben a házban is van egy ajtó, amely egy bizonyos terembe vezet... de a lánynak ide még nem lehet bejárása. Előbb az emeletre mennek - az ablakból és a teraszról remek kilátás nyílik a hegyekre és a távolban a ködbe vesző fjordra. Egészen biztos azonban, hogy erre a házra nem lehet rálátni a távolból.

Az emeleti hálószobák kicsinyek és puritának. Szürke, mélykék és fekete minden. Sehol egy koponyamintás intarzia az ágytámlán, vagy keresztbe tett lábszárcsont-faragvány a széken - lényegretörő és praktikus itt minden.


Hamarosan a névtelen lány is sötét csuklyában, köpönyegben áll a Halál előtt (eltűnt a haja és a szemöldöke is, de sajátos módon ez sem zaklatta fel), aki figyelmeztette őt: kesztyűt kell hordania, mert most már az ő érintésétől is azon nyomban halottá válik minden, amihez csak hozzányúl. A név nélküli lány azonnal megértette: a tény, hogy ő is a Halál feladatát látja el, azt is jelenti ugyan: képes a lejárt életek elvételére és elvitelére, de nem jelenti azt, hogy kedve szerint pusztíthat. Igazság szerint nem is szeretne.

A Halálnak több sakk-készlete is van; a kedvence ólomüvegből készült. A sötét figurák mély gránátvörösek, a világosak selyemfényűek és áttetszőek.
A Halál játszik ezúttal világossal, és a hetedik lépésben mattá teszi a lányt. Azt mondja neki: akkor mehet önállóan is lelkekért, ha ki tud harcolni egy döntetlent vele szemben. Tekintetbe véve, hogy a Halál kegyetlenebb ellenfél, mint a GnomeChess, egyértelmű, hogy döntetlent nem napok vagy hetek leforgása alatt lehet vele szemben elérni. Addig is: el kell kísérnie a Halált, figyelnie kell, és alkalomadtán segítenie neki.

A Halál szabályszerű illemórát ad a név nélküli lánynak: hogyan viselje magát méltósággal, hogyan vegyen magán erőt és mutasson komolyságot, hogyan engedjen meg magának némi mosolyt alkalmanként...
A földszinti szoba, amelynek ajtaja zárva szokott lenni, nagyon nagy, és teli van homokórákkal. A magassága mellett - igen, itt is - eltörpülne egy katedrális. A mennyezet felül a homályba vész, holott kívülről úgy tűnik, ez a szoba ennek a takaros kis kétszintes háznak belsejében található. Csend van. Templomi csend.
Rendkívül érdekes dolog a homokórákat figyelni.

A név nélküli lány nagyon szeret segíteni a Halálnak a munkájában.
Eközben válik nyilvánvalóvá: a Halál okosan döntött, amikor saját magához hasonlóan hideggé tette őt is.
S nem véletlenül találta ki ezt a feltételt: a lánynak döntetlent kell vele szemben kiharcolnia, mielőtt egyedül is elengedné. (Halál a Halál ellen csak döntetlen lehet. Megverni úgyis lehetetlen. Vele egyenrangú, vagy az ő analógja az lehet, akit nem tud mattá tenni.)

A Halál ügyel arra, hogy a név nélküli lány részrehajlást még csak ne is "gondoljon". Valahányszor a lány a védangyal szerepében tetszelegne, amikor egy-egy gyilkosság áldozatát neki kell elhoznia - következő feladata az lesz, hogy a gyilkost is elhozza a kivégzőkamrából...